Szűz Mária születésének napja. A XI. század óta tartják számon. Az egész magyar területen kedvelt búcsúnap. Egyes helyeken ezen a napon kezdték meg a gabona vetését. Kisasszony napjára virradó éjszaka kitették a vetőmagot, hogy az Úristen szentelése fogja meg. Sokfelé ez a nap a cselédek szolgálatba lépésének az ideje is.
Érdekesség: Szűz Mária születésnapjához fűződően érdemes fölidézni néhány, az ember születésével kapcsolatos szokást. A szegedvidékiek a gyermekágyat Boldogasszony ágyának nevezték. Mindennap fölszentelték a háromkirályok vizével, azaz a vízkereszt napján szentelt vízzel, és felajánlották a Boldogasszony kegyelmességébe. A háromkirályok vizéből a gyermek legelső fürösztő vizébe is öntöttek.  Az asszonynak a Boldogasszony ágyában nem volt szabad fejkötő nélkül feküdnie, mert az volt a hiedelem, hogy Mária is mindig hordott fejkötőt. A fejkötő a tisztes asszonyi állapotnak volt a jelképe. Nagyjából általános volt a hiedelem, hogy a gyermekágyat Szűz Mária példájára hat hétig kell feküdni.

A gyermekágyas asszony gyermekét régente addig nem szoptatta, amíg meg nem keresztelték. Pogányt az anya  nem táplált. A gyermeket keresztelés előtt   Nemtudomkának hívták, hogy a gonoszok így meg ne tudják, mi lesz a neve, különben a keresztelésig könnyen megronthatnák. Szegeden a keresztelőről hazatérve a gyermeket vivő komaasszony és a bábaasszony így szólt: Dicsértessék a Jézus! Pogányt vittünk, keresztény báránykát, búvó galambot hoztunk! Bent a szobában a gyermeket letették a földre, és a család valamelyik férfitagjának kellett fölemelnie. Ez egy ősrégi hagyománynak, a gyermek elismerésének, nemzetségbe fogadásának töredéke.  A gyermekágy tartama alatt a beteg asszony természetesen nem gondoskodhatott családjáról. Szép példája népünk együttérzésének, hogy ilyenkor a rokonok, a szomszédok hordtak válogatott, ünnepi eledelt az egész háznépnek.