Május 27-én Cimbora-klubunk meghívott vendége Lackfi János író, költő volt. Körülbelül huszonöt „gyerkőc”, Cimbora-tag várta kíváncsian velünk, felnőttekkel együtt az előadót. Percre pontosan érkezett, kicsit csapzott hajjal (kánikulai forróság volt aznap), de annál vidámabb mosollyal arcán. Már az egyéniségéből, megjelenéséből sugárzott a jókedv, a derű. Ezt a hangulatot csak tovább fokozta, amikor elkezdett beszélni, gesztikulálni. Már a bemutatkozó mondatai (kicsoda is ő; hány gyereke van; miért is lett költő) jókedvre derítették a hallgatóságot.
         Aztán tényleg a derű, az önfeledt kacagás percei következtek. Lackfi János először az Apám kakasa című verseskötetét ajánlotta figyelmünkbe, melynek Vörös István a társszerzője. A verseskötetben klasszikus és kortárs magyar költők közismert költeményeire írtak „átdolgozásokat”, humoros versváltozatokat.
         Weöres Sándor Csiribiri című versére például a Parabola címet viselő költemény született meg Lackfi János tollából. Álljon itt maga a vers, a humor forrása:
Parabola
„Parabola, parabola,
         antenna
         nézzünk tévét
         éppen ma!
Parabola, parabola,
         futballmeccs,
         lassított gól,
         sípcsont reccs!
Parabola, parabola,
         sminkreklám
         Bőröd fittyed?
         Kend ezt rá!
Parabola, parabola,
         bankrablók,
        lő, fut, robban,
        légből lóg.
Parabola, parabola,
         popcsillag,
         rázós ritmus
         popsidnak.
Parabola, parabola,
         antenna,
         űrlény caplat
         álmodba!”

         Ez csak ízelítő volt a humorból… Következett a költő előadásában a Lányok dala című „versremek”. Hát, dőltünk a kacagástól! Ezt a hangulatot tovább fokozta a Fiúk dala, amely az előzőnek a párhuzamos társa. Csak pár sor ízelítőnek:
„Mind nyelvet nyújtogat,
s ha felrúgod ezért,
bőg és árulkodik:
még te kapsz büntetést.

 Körmükre szíveket
tollukkal festenek,
kibírhatatlanok,
s belénk szerelmesek.”

         Nemcsak a versek váltottak ki derűt és kacagást, kellett ehhez Lackfi János előadói stílusa is: heves gesztikulálása, jellegzetes kuncogása. Mi persze ezt a kuncogást hatalmas nevetéssel erősítettük fel.
         A rendezvény következő részében együtt írhattak a gyerekek a költő „vezényletével” saját költeményt, mely szintén egy ismert klasszikus vers nyomán született meg. Ugye, mindnyájan ismerjük Weöres Sándor A tündér című versét? Bájos, zeneisége van, lírikus, és még sorolhatnánk jellemzőit. Nos, Lackfi János hangosan eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ennek mintájára írnánk közösen egy verset? Azaz megpróbálta költővé avatni az összegyűlt hallgatóit.
         Hosszas, lázas töprengés után érkeztek a gyerekektől a rímes kitalált szavak, amelyek a bóbitás vers alapján születtek meg, persze merőben más, bizarr tartalommal. Na, nézzük ezt a „verset”!
         Bóbita, bóbita szellem,
         Éjszaka rázza a láncát,
         Frászt hoz a kisgyerekekre,
         Járja a repre a táncát.

         Bóbita, bóbita hentes,
         Bárdot igéz a malacba,
         Véres a csöppnyi köténye,
         Van neki háznyi pacalja.”

         Hát, enyhén szólva „morbid” költemény lett, de a gyerekeknek nagyon tetszett az „alkotás”.
         Ezután Lackfi János A tücsök és a hangya című verses meséjét vette elő a tarsolyából, hogy erre is írjunk közösen egy átdolgozást. Ismét találgatások, ötletek röpködtek a levegőben; igen ám, de ebből mi fog kisülni? Következzen most ennek a klasszikusnak a gyerekek által kitalált verziója:
         Egész nyáron által dolgozott a hangya,
         Gyűjtötte a morzsát, majd beleszakadva.
         Dolgozott, mint állat, mellette a tücsök,
         Lesz majd egy kenyerük, nem is csak egy csücsök.
         Egy-kettőre megtelt télire a kamra,
         Már egyiküknek sem lesz üres a gyomra.
         Bulizni kezdenek ennek örömére,
         Isznak-szivaroznak, táncolhatnak végre.
         De égő szivarját a kullancs eldobja,
         Felgyulladt a kamra! – ordítja a hangya.
         Koldusbotra jutnak, hiába melóztak,
         A kocsmában ülnek, s most segélyből isznak.”
         Ezzel a közös „műalkotással” értünk a rendezvényünk végéhez. A gyerekek mosolygó arccal, még a versek hatásától ihletetten, nagy tapssal jutalmazták költő vendégünk színvonalas előadását, versírói közreműködését.