Rendhagyó irodalomóra volt keönyvtárunkban. A gyerekek Vámos Mikós: Pofon című novellájával ismerkedhettek meg. Az elemzész arató László, a Magyartanároo Egyesületének vezetője irányította.

Vámos Miklós: Pofon

Az iskolát éppen tatarozták. Kívül is, belül is. Az osztályokban a plafont kitámasztották gerendákkal, melyeket hatalmas ácskapcsok fogtak össze. Kívül állványzatot építettek, az utca felől náddal beborítva. Mint minden iskola előtt, itt is erős vaskorlát állt a járda szélén, hogy a tanítás után ki- özönlő gyerekek ne rohanjanak át az úttesten. A Nagyfiúk (a felső tagozatosok) nem rohantak, méltóságukon alulinak tartották. A Kisfi- úk egy része sem rohant, legalábbis nem akart – őket a többiek sodorták. Ezek vagy jól nevelt vagy gyáva Kisfiúk voltak – vagy esetenként mind a kettő. Most fél egy múlt öt perccel. Nemrégen csöngettek, Kis-, illetve Nagyfiúkat ont a boltozatos, öreg nagykapu. Az állványzat egyik durva tartóoszlopának támaszkodva áll egy Nagyfiú. Ez a Nagyfiú igen rossz tanuló (kétszer is megbukott), és nagyon verekedős. Egyébként is van benne valami ijesztő – a fogai összevissza állnak, az arca folyton vörös. Ezenkívül az orra alatt hosszú forradás húzódik, és ott nem nő (az egyébként kunkorodó szőkésvörös) bajusz. A fején svájcisapka, lehúzva egészen a bal füléig. Szája sarkában cigaretta, néha kiveszi onnan, és a helyén kifújja a füstöt. Éppen a III/B osztály nyomult kifelé a kapun. Futottak, bár egyik-másik a szíve szerint lé- pésben jött volna. Minket most csak egyikük érdekel. Az illető közepes magasságú Kisfiú, egyáltalán nem Kisfiúbb, mint a többiek, de kevésbé sem Kisfiú, mint azok. Persze azért kü- lönbözik is tőlük. (Hiszen a Kisfiúk különböznek egymástól.) Lökték hátulról, kénytelen volt futni. A kapunál megbotlott, és a Nagyfiúra zuhant. – Nem tudsz vigyázni, öcskös? – mondta az, és ellökte magától. Ám a kapun kibuggyanó újabb gyerekhullámról visszapattanva a Kisfiú ismét a Nagyfiú karjai között találta magát. – Hát löknek! – méltatlankodott. – Akkora pofont kapsz, hogy leszárad a fejed! – sziszegte a Nagyfiú, és újra odébb taszí- totta. De a Kisfiú megint csak visszapenderült a korláthoz. – Nem hiszed, hogy szájon váglak? – ragadta meg a Nagyfiú a Kisfiú gallérját. A Kisfiú hallgatott, majd felnézett rá. – Hát üss! – mondta csendesen. – Micsoda? – Üss, ha akarsz. A Nagyfiú meghökkent. – Mi az, hogy üssek? – Hát üssél, na! A Nagyfiú még egyszer végigmérte a Kisfiút, vékony lábaira, keskeny vállára siklott a szeme. Megvakarta a fejét, és följebb tolta a sapkát. – Te azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam? – Dehogy hiszem! – Hát akkor? – tette csípőre a kezét a Nagyfiú. Lehajolt, egészen közelről nézett a Kisfiú arcába. – Ha meg akarsz verni, úgysem tudom megakadályozni! – mondta az. A Nagyfiú csapdát sejtett. Összeráncolta a homlokát, tanácstalanul nézett körül. A kapu már üres volt, csak egyegy lemaradt Kis-, illetve Nagyfiú jött ki rajta időnként. 3 Három Kisfiú (III/B-sek) az eseményeket figyelte – persze tisztes távolból. Közöttük volt Bors, aki még éppen hogy Kisfiú, de már tulajdonképpen Nagyfiú. (Ötödikbe kellene járnia, ám kétszer bukott osztályismétlésre, ezért harmadikos.) – Szaladj el! – kiáltotta oda Bors a Kisfiúnak. – Nagyon erős, nagyon meg fog verni! – mutatott a Nagyfiúra. A Kisfiú a fejét ingatta. Végiggondolta már. Ha ő nekiiramodik, a Nagyfiú utoléri, és még sokkal jobban megveri. Vagy máskor találkoznak, és akkor veri meg. Állandóan veszélyben lesz, örökösen rettegni fog. Különben is, a Nagyfiú bizonyára gyorsabban fut, mint ő. Ez tény. A Kisfiúnak vékony és rövid lábai voltak. Legjobb túlesni rajta! – gondolta. – Utána nyugodt lelkiismerettel mehetek haza. A Nagyfiú titokban azt remélte, hogy a Kisfiú megfogadja a tanácsot és elfut. Már régen lecsillapodott a dühe, indult volna a dolgára. A kapu üres volt, mindenki elment, csak ők ketten álltak ott a korlátnál. A Nagyfiú értetlenül rázta a fejét. A csend egyre zavartabb lett közöttük. – Te! – szólalt meg rekedtes hangon a Nagyfiú. – Menj el, fuss el, csinálj, amit akarsz! – és ezzel hátat fordított a Kisfiúnak. Ismét cigarettára gyújtott. Eltelt néhány perc. Hátrasandított a válla fölött. A Kisfiú ugyanott állt, ahol eddig. – Mondd, most mi a fenének nem mész el? – kérdezte a Nagyfiú. És hogy a Kisfiú nem válaszolt, hanem csak nézett rá engedelmesen, a keze tétován megindult felé. A pofon sokkal komolyabbra sikerült, mint ahogy a Nagyfiú szánta. A Kisfiú feje neki- ütődött az oszlopnak, nagyot koppant. És amikor mindezek után a Kisfiú – ahelyett, hogy elfutott volna vagy sírni kezdett volna – szótlanul letörölte a vért az orráról, majd lassú mozdulatokkal zsebkendő után kotorászott – a Nagyfiú nekiesett, és agyba-főbe verte.